Határ út. Villamosról le, tömeg. Aluljáró. Lépcső alján rakottszoknyás cigányasszony duruzsol. Valamit árul... gondolom, de nincs nála semmi. Kéreget? Lehet. Ahogy elmegyek mellette ezt hallani: "Soltatás-oslás. Soltatás-oslás." Hát, mondom magamban, bármit is árulsz, ennél jobb marketing kell. Majd leesett: "Jósoltatás, jóslás". Kicsit fura a kiejtés de már passzol a kép. Aztán megint felfortyan bennem a kérdés: az rendben van, hogy lehet nála jósoltatni... na de jósolni is?

"Jó napot! Szeretném megmondani a jövőjét. Mennyibe kerül?"

Az emberek annyira vágyják a tartalmas szerelmi kapcsolatot, hogy apró kalandokkal veszik elejét annak, hogy az bekövetkezzen.

Valamiért azt álmodtam, hogy a jobb kezem első három ujjának körme feketére volt festve. Nem tudom miért. Emlékszem, eleinte fel sem tűnt. Aztán mikor ez tudatosult bennem, azt furcsállottam, hogy nem tűnik fel senki másnak sem. Érdekes.

Miért vagyok feszült a tömegközlekedésen? Miért idegesít az emberi segg-hülyeség?

Nagyot csattant a két kard egymáson. Nagyobbat, mint Conan számított rá. Általában az ilyen összecsapások az ő erejének engednek. De ez a kard, ami ellen most harcolt mást sugallt számára. Látta a jövőt. Csak egy pillanatra, de a jövő megmutatta magát neki. Nem tisztán és láthatóan, csak egy érzésként futott át Conan izmos mellkasán. A csapások zúdulni kezdtek újra és újra. Conan nem volt jó vívó, de az ereje és széles pengéjű kardja mindig kiegészítették ezt a hiányosságát. Most is. De a jövő érzése kikapcsolta a jelenből és automatikusan mozogtak tagjai. A csaták ezrei amit már megvívott, most reflexszerű pajzsként vették meg testét. Ha kívülről figyelte volna magát, nem értette volna. Az ellenfele nem csak tapasztalt de tanult vívó volt. Látszott a szépség a mozdulataiban. A halál táncát tökéletesre fejlesztette és talán más alkalmakkal Conant már az első másodpercekben megölte volna. De Conan most nem volt tudatánál és hibái, melyek máskor az életébe kerültek volna, most isteni védelemként lepték meg ellenfelét. Így azon átfutott a kétségbeesés, ami már évtizedek óta kísérte a híres barbár ellenfeleit. Magnar apját is, akit Conan megölt. Az apát, akit gyűlölt. Nem is a bosszú hajtotta Conanhez, hanem a becsvágy. Az egyetlen ember, aki ellenállhatott neki. De Conan már nem akart ellenállni. Már réges régen csak élte a földművesek nyugodt életét. Egy normális, adrenalin mentes életet. Szerette ezt az életet. Nem élvezte, de szerette. Jó volt a békés nyugalomban tenni, amit a természet diktált. Conan sosem viselt el semmilyen felsőbb hatalmat, ami meghatározta volna életét, de a természet ereje lenyűgözte. Így hát fejet hajtott és élvezte, hogy a természet mindig parancsba adja az aktuális teendőt. Szerette a dolgos napokat, hogy végre parancsol neki valami. Szerette, hogy nem önmagán múlik az élete, hanem egy meghatározott rend szerint, amit ő képtelen volt legyőzni. Szerette az alávetettség érzését, hogy szolgálhat. De csak a természettől viselte el. Magnar ezt persze nem tudta. Magnart csak az érdekelte, hogy elpusztítsa az utolsó erőt, ami képes lehet vele szembeszegülni. Tudta, hogy Conan erős, tudta, hogy harcedzett és ismerte a szerencséjét is. De Magnar trófeát akart. Az utolsó vad erő elpusztítását, amit a benne forrongó elégedetlenség táplált. Magnar számára sosincs megnyugvás és tudta, hogy ez akkor is így lesz, ha Conant megöli. De nem érdekelte, neki Conan feje kellett.

Conan tudta, hogy ezúttal nem fog nyerni. Tudta, hogy ez a csata a halálával végződik. Meg fog halni, mert így döntött. Az érzés, ami átjárta szívét túl nagy falat számára. Felelősség. Felelősség és akaraterő. Nem volt erre szüksége. Végre megtalálta élete értelmét, a szolgálatot. A szolgálatot az erő iránt, amit senki sem állíthat szolgasorba, a legnagyobb hatalom, ami életet ad és vesz el. Nem akart ettől megszabadulni. A kardcsapás pillanatában átjárta az érzés, hogy megváltozik az élete és ezzel a környező birodalom sorsa is. Tudta, érezte, hogy a sors arra tereli, hogy Magnar, az egyetlen trónörökös legyőzése után, ő vegye át a környező vidéken élő emberek életének védelmét. Amiért harcolt idáig. A bosszú és a megváltás. Megváltani a sok nyomorúságos életet a kilátástalanságból. A kilátástalanságból, amiből ő is származott. De sok minden megváltozott. Nem vágyott már a dicsőségre, még akkor sem, ha tudta, a dicsőség az emberek jogos hálájának eredménye. De már nem vágyott rá. Nem akart többé hadvezérré válni, a tekintetek közös epicentrumává lenni. Szolgálni akart békével.

Magnar hibát vétett. Tudta, hogy hibázni fog, mégis belement a homokos talajon kevéssé kivitelezhető formulába. A kedvenc támadási módszere volt, amivel már oly sok harcos életét oltotta ki, hol a harcmezőn, hol párbajban vagy a gyakorló téren... vagy csak úgy. De a homokos talaj lazának bizonyult a védhetetlen de bonyolult mozdulatsorhoz. A becsvágy vérszemétől részegülten az ember tudatosan hibázik. Érdekes kis rés ez a tökéletesség pajzsán. Csak a védekező ember felöli oldalon látni a pajzs hibáját, amit az ember addig tágít, amíg a végzetes csapás le nem teríti. Magnar tudta, hogy ezzel vége. Féltérdre érkezve a lendülettől még a levegőben szállt hosszú haja. De a csapás nem érkezett. Conan maga mellé eresztette kardját és homályos tekintettel bámult Magnar feje fölé.

Pár másodperc múlva elsötétülő tekintete mögül még érezte a sűrű köpetet az arcán, míg térdre rogyott testéből talpával ellentartva húzta ki kardját Magnar.

Magnar két év múlva részegen sósavat öntött a poharába és nézte, ahogy hasán kifolynak belei. Nem volt már miért élnie, így a zsibbadt ürességet pokoli égéssel tépte ki magából.

Sötét árnyékként zúdult rá újra a felismerés. A távolban még látszott a lemenő nap utolsó sugara, ahogy a végtelennek tűnő fekete felhők alját még utoljára bevilágítja nyugtalan fényével. Batman lehorgasztott fejjel és gondterhelten összeszorított szemekkel ült az épület tetején. Érezte az este első fuvallatát, ahogy a nyaka mögé bemászik a langyosan hűvös szél. Palástjába burkolva guggolt és csak várt. Várta az elkerülhetetlent.

Tudta, hogy egyszer még eljön ez a pillanat és talán várta is egy kicsit, de valahogy sosem hittel el. Pedig eljött az idő és most ő döntötte el, hogy vége lesz mindannak, amiért élt, amit felépített. Mély levegőt vett és a fejét a felhők felé fordította. Melege volt és jól esett neki, ahogy a hűvös szél hűti az arcát. Kellett neki a hideg, mindig is szerette. Valahogy mindig úgy hitte, hogy a hideg az ő igazi megtestesülése, ami az ő egész lényét meghatározza. A hideg üresség.

Őrült volt. Azon kevés őrültek közé tartozott, aki tudta magáról, hogy beteg, e szerette ezt az állapotot. Elégedettséggel töltötte el. Elégedetten érezte hideg kezében az apró verébként ficánkoló söpredék vergődését. Jó érzés volt látni a félelmet a szemükben. Szerette, hogy démonnak tartják. Voltak, akik nem misztifikálták túl a lényét, de azok is rettegtek tőle és így a természetfelettitől és a természetestől való félelem megtestesítőjévé vált. Élvezte, szerette ezt, mert hatalma volt. Hatalma volt, amit nem akart senkivel sem megosztani. És ezt tudta jól, amióta csak az egészet elkezdte.

Félt. Hisztérikus félelméből mások rettegésével kúrálta ki magát. Így hát azokat tartotta rettegésben, akikért nem fáj az emberek szíve. A patkányokat. Akiket nem látsz, csak időnként, így tudod, hogy léteznek, mert érzed a bűzüket, tudod, hogy a lakásodban jártak és valahol ott hagyták piszkukat. De nem tudsz ellenük mit tenni. Így félreteszed a gondolatát annak, hogy patkányhugyba teszed az arcod lefekvéskor és élsz tovább.

Skizofrénia. Az a betegség, amiben a normális emberek milliárdjai pihennek. A valóság elhárítása egy élhetőbb jelenért. Ki ítélhetné el őket? A "nem" normálisak? Nincs aki diagnosztizálná betegségüket, csak olyanok vannak, akik kihasználják ezt az állapotot. A félelmet a félelemtől. Batman is félt valaha, de inkább megőrült, hogy meggyógyulhasson. Ő választotta ezt, tudatosan. Nem félt a haláltól, mert tudta, hogy ő dönti el mikor hal meg. És most döntött.

Elfáradt. Normális lett. Már nem érdekelték őt a világ gonoszságai, vállrándítással figyelmen kívül hagyta őket. És amikor ezt felismerte, úgy döntött nem kell neki ez az élet. Nem tisztítja ki az elméjét, csak azért, hogy nyugalomra találjon. Inkább meghal. De nem egyedül.

Még 2 perc. Lassan vánszorog ez a másodperc mutató. Lassan. Még egy mély levegő és egy nagy sóhaj. Kis nosztalgia a hatalom iránt, amit megszerzett. A halhatatlanság hatalma. Büszke volt és ez ismét megijesztette, mert így már volt mit veszítenie. Egyes emberek belé vetett hite kellemes elégedettséggel töltötte el. Azonban ez nem illett bele a halhatatlanság képletébe. A halhatatlanságot azonnal elveszíti az, aki mások véleményét követi. És ő immár halandóvá vált. Ez egy olyan gyengeség, amitől meg kell szabadulnia.

Fél perc. Felállt. A vér újra szabadon száguldani kezdett elzsibbadt combjaiban. Az ablaktetőhöz sétált. A raktár előtt már nem állt senki, mindenki a raktárba ment. Őt várták. Jól teszik, végül is nekik köszönheti átmeneti halhatatlanságát. Ideje megköszönni nekik. Legjobban Jokernek. 10 másodperc. Meghúzta a hevedert a szíjakon, ami a testéhez feszítette az 50 kilós bombát. Hát... vége. Azért jó volt...

Beugrott a tetőn. A kis titkos kamera által vetített képernyőn, amit előző este szerelt fel, tudta hova kell landolnia. Joker mellé. Joker jó helyen állt, köré gyültek a többiek is. Földet érve a palástja még egyszer utoljára beterítette a földet. Ahogy fölegyenesedett a palást fokozatosan újra a testére simult, majd mosolyogva figyelte a ráemelt gépfegyverek csövét. Az első lökéshullám melegen végigsimította arcán a maszkját, de a fájdalmat már nem érezte meg.

*Szóval mindezt még azelőtt írtam, hogy kicsit mélyebben beleástam volna magam a Batman univerzumba

Frankón kommentel egy bot? Hogy ez mire jó? Ez biztos egy hülye fehér vicc, amit mi fekák nem értünk...

Érdekes, hogy egy-egy jó szándékú tradíció mennyire az ellenkezőjére tud hajlani. Furcsa, hogy aki nem él erőszakkal és/vagy nem az erőszakos megoldások híve, az már nem meri magát nemzetinek, MAGYARNAK vallani, mert ez ma már maga után von egy keserű megítélést. Sajnálom és dühít, hogy bizonyos csoportok az ostobaságukkal eltulajdonítják, és így másoktól elidegenítik a magyarság nagyszerű érzését. A büszkeséget, hogy tradíciókkal rendelkező történelmi nemzet vagyunk.

Tehát szerintem mindenképp értékes a magyar öntudat mélyítése, akár az alkotmányban is, de csak akkor, ha ez az eddig magukat "nemzeti érzelműeknek" valló csoportok és egyének dogmatikus és erőszakos jelenségétől függetlenné válik. Így válhat önkéntesen szerethetővé a magyarsághoz való tartozás és nem félelmetes kötelességgé.

Megvallom nekem ezzel az egésszel azért van ellenérzésem, mert egy olyan rémkép lebeg a szemem előtt, hogy az emberek majd a szemüket a földre szegezve csoszognak a korona elé, és valami főméltóság kezében pihenő koronát kell csókolgatni, mint a nemzetet egységben tartó tárgyat. Mint a katolikus egyházban a különféle szobrok, meg keresztek esetében. Én ettől az egésztől fázom. A katolikus vallás legalább választható, de hogy kényszerből kelljen imádnom egy tárgyat, az megrémít. Tudom, és belátom, hogy ez túlzás, mégis úgy érzem lehet némi alapja a fentieknek, ha csak abból a kérdésből indulunk ki, hogy ki, vagy milyen szerv fogja a szent korona tan íratlan szabályait betartatni és milyen módszerrel. Ha minden hatalom a Koronától származik, mégis operatíve ki osztja azt ki és ki veszi vissza? Ilyen kérdések nem hagynak nyugodni a témában.

A szent korona tan alapvetése számomra nem feltétlen elutasítandó, inkább a konkrétan megvalósítható formája ami igencsak karcos.

Nem tudom... Orbán olyan dolgokat csinál, ami megrémíti az embert. Egyre szorosabban magához ragadja a hatalmat és egyre kevésbé engedi a külső erőket beleszólni abba, amit csinál. Rémítő! Mégis, valahogy ott bujkál az emberben a remény, hogy basszus! Most talán végre tényleg csinál valaki valamit. Már csak az a kérdés, hogy az a valami tényleg az ország és a magyarság javára szolgál-e, vagy egy újabb hatalmi önkielégítésről van szó.

Tele van a tököm a munkámmal. Idegesít, feszültté tesz, punnyadt az egész hely és érzem, hogy nem nekem való. Nem a munka, a munkahely. Egyszerűen töketlen a főnököm, a munkatársaim is bénák, bár szerencsére mindenki kellemes természetű. De itt a vezetőség váltás és egyszerűen senki nem tud semmit. De talán egy igen nagy feszkót a hülye MIR jelenti, amivel annyira el vagyok maradva, hogy azt se tudom hol kezdjem. Csak azt tudom, hogy szabadulni akarok már és ez a szabadulás vágy mérhetetlenül leblokkolja a produktivitásomat ami további feszültséget szül. Nem tudom mit kellene tennem, mert egész nap csak munkát keresnék, azonban az apró piszlicsáré szarságok elveszik az időmet és így ez is csak feszültté tesz. Unom! Unom már hogy nincs arra időm, amit csinálni szeretnék, amit fontosnak érzek.

...

Köszönöm! Ez kellett. Jól esett kidühöngenem magam.

"Az élet nem egy megoldandó feladat; az élet egy ismeretlen táj, amit fel kell fedezni. Egy 24 éves ember nem lehet képes meghatározni az életének értelmét, mint egy iskolai gyakorló példát, hiszen még nem járhatott elég mélyen az élet tájain ahhoz, hogy megismerje magát és életének célját."

Forrás: The Summoned Self - New York Times

Megmondtam :)

forrás: Index

Érdekes volt észrevenni, ahogy a lányismerősök bulifotói lecserélődnek esküvői és kisgyerekes képekre. A fiúk inkább kocsikkal és utazásokkal büszkélkednek :)

Az Alkotmány 39/C. § (2) bekezdése helyébe a következõ rendelkezés lép:
„(2) Ha a miniszterelnök megbízatása halála, választójogának elvesztése, illetõleg összeférhetetlenségének megállapítása miatt szûnik meg, az új miniszterelnök  megválasztásáig a miniszterelnök hatáskörét – az (1) bekezdésben írt korlátozásokkal – a miniszterelnök-helyettes gyakorolja; több miniszterelnök-helyettes esetén pedig az elsõ helyen kijelölt miniszterelnök-helyettes.”

Tehát ha Viktort (megerősített jogokkal rendelkező, amerikai/francia típusú) köztársasági elnöknek választják, Navracsics Tibi lesz a miniszterelnök.

Féljünk? Jó lesz? Ha jót akar valaki, miért titkolja a szándékait? Vagy csak a rosszakarókat akarják kijátszani, hogy aztán könnyebben tegyenek jót? Lássuk a medvét!

Régen volt már, hogy úgy töltöttem el időt, hogy nem kellett foglalkoznom a jövővel... semmilyen tekintetben. Az elégedetség és a felhőtlen boldogság kulcsa vajon az, amikor nem kell gondolnod a holnapra? Szerintem nem. Szerintem erre az érzésre ugyan szükség van, de csak időlegesen, és bizonyos időközönként. Emlékeszem mennyire jó volt anno a haverokkal csak a fűben fetrengve sörözni és semmire sem gondolni, csak élvezni a napsütést és a sör ízét... igen, akkor a tettek lehetőségeit hiányoltuk. Most egyre inkább lehetőségünk van a tenni, talán teszünk is a jövőnkért és a jelenünkért... már csak nem élvezzük a tétlenséget... legalábbis én. Be kellene építeni időnként a tétlen életörömöt az életembe. Lehet ezt tudatosan? Szabad tudatosan? Vagy az embernek csak két választási döntése van: vagy egyik vagy másik, középút nincsen? Az elég szörnyű lenne.

Hát ez húzós!
Anyám kikészült. Egyszerűen képtelen lépést tartani a világgal. Elfáradt. Nyomja a vállát a húgom iránti felelősség súlya és szerintem már csak emiatt nem mer meghalni. Igen, meghalni. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz öngyilkos, mert fél a bibliai pokoltól, de szinte biztos, hogy amint a húgom iránti felelőssége megszűnik nem marad már oka életben maradni. Neveljem én a húgomat? Ezzel "megölöm" anyámat. De talán végre szabad lehet. Szabad a lelkén tanyázó démonoktól, melyek csak az életerejét szívják  és már nem hagyják levegőhöz jutni sem. Gyűlölöm őket ezért! Hogy egy egészséges, életerős nőt ennyire a létezés szélére szorítanak. Gyűlölöm őket! De talán ez a küldetésem:

Szia!
Érdekes élettörténeted van. Ennél én kevésbé vagyok elszánt és az irományod alapján nekem jóval kisebb az akaraterőm.

Amit érdemes rólam tudni: hamar meglátom a lényeget és gyorsan olyan terveket találok ki, melyek hosszútávon önműködően képesek elvégezni bizonyos feladatot általában egy magasztos (háttér)cél érdekében. Ez az egész megbukik az elején írt elszántság és akaraterő hiány miatt: szinte sosem valósítom meg a terveimet. Ennek ellenére kedvelnek az emberek és felnéznek rám, mert az ötleteim áttörőek... aztán marad minden a régiben. Így az utóbbi időben nagyon megválogatom, hogy hol és milyen ötleteimet hangoztatom, mert ha nem valósul meg, akkor csak egy újabb kudarcot (kudarc a saját akarat-gyengeségem miatt) élek át.

A nagybetűs élet nemrég, csak egy éve kezdődött számomra: azelőtt iskola. Furcsa számomra, hogy saját magamnak kell a sorsomat alakítani, hogy nem elég egy vágányra terelnem magam, amin aztán végigrugdosnak. Ettől függetlenül nem adom fel: a legnagyobb kihívás számomra, hogy felszabadíthassam a belső önmagamat, hogy szabadon garázdálkodhasson lehetőleg minél több ember örömére (és így a sajátoméra is).

Egyébként rengeteg minden érdekel, de semmihez sem értek még szóba jöhető módon sem, csupán annyira, hogy felkelti az emberek érdeklődését. Küzdősportot űzök/űztem (kempo - kissé lehangolt az elmúlt pár hónap eredménytelensége), ugyancsak érdekel az informatika (programozás, inkább webprogramozás, valamint régebben foglalkoztam 3D-s grafikával, manapság maradt a PhotoShop hobbinak). Szeretem az emberek társaságát, de a nyitottságom válogatós, nem mindenki (nem minden társaság) számára tudok felhőtlenül megnyílni. Ennek okát még nem ismertem ki magamban, de talán a számomra kevésbé szimpatikus (rosszindulatú) emberek váltják ki ezt a zárkózottságot.

Főiskolán humán szakon tanultam, de mindig érdekelt a reál vonulat is. Sosem tudtam mi akarok lenni, ha nagy leszek, most sem tudom, de vágyom valami nagyra. Nem gazdagságra, nem hatalomra, de valami nagy hangvételű dolog megvalósítására.

Jelenleg értékesítőként dolgozom: egy ikerépület rendezvénytermeihez keresek bérlőket. Ezt hozta a sors, azóta lusta voltam újat keresni... de már feszül bennem a változtatás iránti vágy: az ilyen változtatási vágyak tetőpontján szoktam valami konkrétat megvalósítani. Sajnos ezekre a tetőpontokra eddig sokat kellett várnom.

Dióhéjban ez lennék én.

Azzal akartam kezdeni, hogy "Hiszem..." de kicsit elbizonytalanodtam....

Úgyhogy maradjunk annál, hogy: Úgy érzem, a keret fontosabb a tartalomnál. A keret önmagában is valami, lehet szép és hasznos egyszerre. A tartalom az vagy egyik vagy másik. A keret azonban a tartalmat fogja közre, a létezését teszi lehetővé, hosszabbítja meg. Nem engedi szétfolyni, elfújni, rögzíti, biztosítja. Úgy érzem én a keret vagyok. Nincs konkrétum, csak lehetőségnyújtás más tartalmaknak. Kicsit szégyellem, hogy nem tudok tartalom lenni, de igyekszem inkább büszke lenni keret mivoltomra. Hogy nélkülem nem létezhet az, ami nálam becsesebb. Míg én létezhetek más segítsége nélkül. Ez vegyesen keserű és büszke érzés. Büszke, ha hasznomat veszik, keserű ha haszontalanul porosodom.

Szeretem a tartalmat közrefogó részleteket. Ami az életet jelenti, az igazi életet, nem az élet eredményeit. Az életnek kevés eredménye (sikeressége) van. Vannak termékei, melyek sosem készen keletkeznek és mire "piacra" kerülnek, a rájuk szánt munka határozza meg értéküket. De az érték létrejötte nem az élet veleje, az élet maga az érték létrehozási folyamata. Szeretem e folyamat részleteit, apróságait észrevenni, szemlélni, megörökíteni. Az élet a részletek észrevételében rejlik... tehát az észrevételében. Nem a részletekben, hanem hogy észrevesszük-e. Nem szeretem, hogy suhannak a részletek. Nem szeretem a vízszintes zuhanást*.

*amikor az életünk éveinek múlásával úgy érezzük, hogy az idő egyre gyorsabban telik... mintha csak vízszintesen zuhannánk.

Furcsa érzés támadt rám miközben néztem őt. Csinos volt, ahogyan guggolt előttem miközben a fagyos buszmegállóban vártam egyre aggódva. Féltem, hogy lekéstem a buszt, annak ellenére, hogy tudtam, nem mehetett még el, hiszen tíz perccel a menetrend szerinti érkezés előtt már a megállóban álltam. Mégis aggódtam. Megszokás: általában ha van időm a buszmegállóban várni, akkor a busz már régen elment.

Szóval csak guggolt előttem két méterre, és szép komótosan, finom de ütemes mozdulatokkal, anyai gondossággal csomagolta be a csivaváját a kutyatáskába. Azt írtam csinos volt, amit a saját megítélésem szerint inkább divatosnak jellemeznék: ami nem feltétlen csinos. Térdközépig érő vékony bőrcsizma volt rajta, melynek karimája alatt négyszögletű szegecsek volta sorba verve. Szűk, sötétkék farmert és combközépig érő barna velúr kabátot viselt, melynek alsó szegélyét és kabátujjait egy nagyjából tizenöt centis szürkés-fekete szőrsáv övezett. Hosszú, kibontott világos szőke haja volt. Az arcára nem emlékszem. Egyrészt hátsó félprofilból láttam guggolás közben, másrészt csak annyi rémlik abból, mikor a buszmegállóhoz érkezett, hogy megállapítottam, bár utánaemelem a tekintetem, de nem tetszik. Nem csúnya, de nekem nem tetszik.

Miközben néztem, ahogy a fajtájából adódóan örök-izgága kis állatot elpakolja, egyszer csak öntudatlanul de felszakítottam a buborékot, ami ebbe a furcsa jelenetbe korlátozta a világomat. És ekkor hirtelen különbnek éreztem magam a világnál, sőt, felsőbbrendűnek. Mert ott és akkor én voltam az egyetlen, aki képes volt ebből a szűrreális jelenetből kiszabadulni. A buszmegállóban álló buszról egymásról tudomást sem vevő szempárok tucatjai meredtek a lányra és a kis ölebére, ahogy valószínűleg rendszeres szeánszuk szertartását végezték. Én voltam az egyetlen, aki egyszerre tudott mindenkiről mindent. Tudtam, hogy a lány a rózsaszín világában csak a kutyájára koncentrál. Tudtam, hogy nem veszi észre, ahogy figyelem. Aztán megtudtam, hogy más is nézi. Tudtam, hogy a lány a többieket sem veszi észre. És ami a legnagyobb hatalmat adta nekem: én voltam az egyetlen, aki tudta és látta, hogy több ember tudata térben és időben, egymás akaratától függetlenül, egy helyen összpontosult a lány mozdulatait követve, ugyanott, ugyanakkor, önmagukat feledve. Én voltam az egyetlen aki tudta, hogy a sorsuk ott és akkor egy jelentéktelenül puccos mozdulatsorban, mely akkor az egész világegyetemet jelentette, tudtukon kívül egyesült. Észrevehetetlenül kúszott belém a felsőbbrendűség érzet. Csak amikor a busz elment döbbentem rá, hogy érzem. Hogy érzek egy olyan felsőbbrendűséget, ami csak egy kicsit nagyobb világegyetemben jelentett hatalmat: a buszmegállóban.